Ha láttad a Jurassic Park mozikat, és tetszettek, akkor a Jurassic Worldben sem fogsz csalódni. Óriási, látványos, izgalmas, és a végén még az összes ostobaságot is megbocsátod Spielbergnek. Talán.
A Jurassic World előzetesét látva biztos voltam abban, hogy ezt a filmet moziban kell megnézni, és ezt most, a terv sikeres végrehajtása után is így érzem: az ilyen látványhoz vászon kell, méghozzá nem kicsi.
A közönség által már ismert, és a történet szerint kicsit megunt dínók látványához azért sztori is tartozik: két kissrác, Zach és Gray meglátogatják nagynénjüket, a Jurassic Park egyik munkamániás vezetőjét, aki – ha még nem lenne elég elfoglalt – a park új szuperdínója, a genetikusan megtervezett Indominus Rex szökése miatt is aggódhat. Persze csak idő kérdése, hogy a srácok találkozzanak a rendkívül okos és erős gyilkológéppel, onnantól pedig olyan izgalmak jönnek, hogy mindannyian megszorítjuk a szék karfáját a moziban.
A látványt és a kalandokat már dicsértem, a szereplőket még nem, de majd most: Chris Pratt és Bryce Dallas Howard remekül működik együtt, a két gyerek (Ty Simpkins – Gray és Tim Robinson – Zach) is hiteles a szerepükben, Hoskins sunyi jelleme pedig Vincent D’Onofriónak köszönhetően „jön át”.
A film annyira magával ragad, hogy a párbeszédeket nem mindenhol érezzük gyengének, és Spielberg bácsinak a kisebb ostobaságokat is megbocsátjuk, például azt, hogy a Claire-t játszó Bryce Dallas Howard magassarkúban menekül az Indominus Rex elől, vagy amikor felismeri az egyik unokaöccse mobilját, habár előtte esik szó arról, hogy a gyereket se látta jó pár éve.
Mindegy, nem akadunk fel ilyeneket, csak jól szórakozunk. Egészen a végéig, az Indominusszal való leszámolásig, amit nem bírtam ki egy félhangos „most tényleg?!” megállapítás nélkül, a fél mozi röhögésével kísérve. Mert ez tényleg bullshit megoldás. De az egész mozinak akkora hatása és olyan szórakoztató faktora van, hogy talán még ezt is megbocsátjuk Spielbergnek.
